Kelet-európai meghasonlottságainknak egyik öröknek tűnő költői képe a vidék, a falu. A nemzeti identitás biztos őrzője, természeti formákkal, hagyományokkal, ugyanakkor az elmaradottság szimbóluma. Vár, amelyet le kéne rombolni, miközben meg kell védeni. A valódinak vélt élet terepe, amelyet nem lehet megkerülni, nem lehet elmenekülni belőle valamiféle mesterséges városi civilizációba. Ott, a vidék kozmoszában rejlik minden erő és gyengeség, bőség és ínség, igazság és igazságtalanság. Amíg benne nem változik valami, a világ sem változhat meg. Mai magyar nyelven: a Vidék megszólítása nélkül nincs választási győzelem. Akárhogy is, ha egy film cselekménye a messzi vidéken, isten háta mögötti tájon játszódik, reflexszerűen kulturális-szociális hívóüzeneteket szólaltat meg bennünk. Most megtudhatjuk, milyen valahol az igazi élet, a gyötrelmes, ismeretlen, és milyen hangokból áll a néplélek, amelyből kicsiholja a fájdalom kórusát. Nem mondhatjuk, hogy ilyen élményben, művészi tapasztalatb...