A szobrász, aki művészetén keresztül küzd az előítéletek ellen - interjú Rabóczky Judittal

Rabóczky Judit Rita szobrász izgalmas macska- és drótszobraira már az egyetem időszakában felfigyelt a szakma. Számos kiállítása volt már, 2021-ben egy összegző is. Láthattunk tőle a Világ eredete című tárlatán kitárulkozó, a nők esendőségét bemutató feminin szoborcsoportot, legújabban pedig vasból készült szégyenmaszkjai keltettek feltűnést a kortárs szobrászat kedvelőinek körében.

A Junior Prima-díjat is elnyert alkotót, a GLAMOUR Women of the Year 2024 Az év képzőművésze kategória jelöltjét pályafutásáról, a nőiség művészeti szerepéről, és persze legutóbbi kiállításáról is kérdeztük.

Milyen indíttatásból választja egy lány a szobrászatot, a képzőművészet e férfiasnak számító ágát?

Nem tartom rendkívülinek, hogy nő létemre szobrász vagyok – e nyelvezetben tudom a legjobban kifejezni magam. Hiába, hogy a szobrászat nemtől és kortól független, a szobrászt ma is egy, a kezében vésőt tartó, tógás, hatvanas, szakállas férfiként képzelik el sokan. Azt sem értem, amikor megkülönböztetik a női művészetet –

miért, férfművészet van?

Mindez messzire vezet: elszomorít, ha arra gondolok, hogy még mindig a nemek egyenlőtlenségénél tartunk. Ezen a téren számos problémát meg kell oldanunk. Főként vasból, huzalokból, fémhulladékokból alkotsz – ami mintha azt mutatná, hogy otthonosabban érzed magad egy vaskereskedésben, mint egy ruhaüzletben. Textilkereskedésekbe is járok! Csináltam már textillel, flitteres latexszel bevont munkákat.

De ha már az ócskavasnál tartunk, hang súlyozom, nem csak egyféle anyaggal dolgozom. Unalmas nekem, ha megmaradok a beváltnál, jót tesz, ha kockáztatok, mert így nem ragadok bele egy manírba – ezért is kísérletezem az anyagokkal. A mindennapokban kényelmes típus vagyok, bár időnként muszáj kimozdulnom, hogy ne váljak egy elefánt csonttoronyban élő művésszé.

Honnan szerzed be az alap anyagokat?

Elsősorban vaskereskedésekből, de szeretem a régiségpiacokat is. Legutóbbi piacozásomkor egy rakás bizsut és strasszt gyűjtöttem be.

Elárulod, mit kezdesz a bizsukkal és strasszokkal?

A soron következő terveimről sosem beszélek, mert ha lesz belőle egy kiállítás, előre nem lövöm le a poént. Van a fejemben egy képlékeny idea, de

ha egy még meg nem lévő munkáról beszélnék, elvenném magamtól az alkotói energiát.

Hogyan korszakolnád művészeti pályafutásodat? Mennyiben tér el azok stílusa egymástól?

Nem könnyű, mert másként húzom meg a határvonalakat, mint ahogy egy művészettörténész vagy egy kurátor teszi. Ha kritériumot kellene mondanom, ami alapján el választhatók a műveim, akkor az a kronológia: az egyetem előtt, alatt és azután tíz-húsz évvel egészen más a világlátásom, hiszen én is változom. Meg lehetne nevezni, hogy volt a kábelkorszak, a macska korszak, a nőalakok ideje, vagy a vasbugyiké és vasfűzőké. Jellemző, hogy melyik anyag az ideális, ami segíti a kifejezést.

Eddigi munkásságomat egy folyamatnak látom; az egyik sorozatból jön a másik, vagyis minden korszakomnál az egyik reinkarnálódik a másikba. Például ott vannak a macskák és az angyalok, amiket az egyetem alatt készítettem: én látom közöttük az össze függéseket, amiket egy kívülálló nem feltétlen vesz észre, mert teljesen más formai világ a kettő. A világító vaginákkal készült nőszobrok után a fűzők és A vágy titokzatos tárgya nevű vasbugyi kollekcióim következtek.

Ha nagyon akarok dolgozni, valahogy mindig sikerül kicsatornázni a mondanivalómat: épp egy technikailag könnyű szobrot csinálok, az interjú alatt is a kezemben van egy köteg drót – egy kisplasztikát tekerek.

Szobraidat elnézve kiderül, hogy eléggé foglalkoztat a feminin tematika. Még az androgün kábelfiguráknál is megvan a feminin jelleg.

Természetes ez, hiszen nő vagyok, női szemszögből látom a világot, és ahogy a szobrásznőket nem tartom rendkívülinek, a feminin témaválasztást sem. Ha férfi lennék, akkor lehet, hogy férfiszobrokat csinálnék.