Az Egyesült Államok és Európa szoros kapcsolata a második világháború után kialakult világrend egyik fundamentuma volt, de az utóbbi hetek sokkoló nyilatkozatai után sokakban felmerült a kérdés: csak haldoklik, vagy már halottnak is nyilvánítható az Európa biztonságát garantáló transzatlanti szövetség?
Az biztos, hogy nem halott. Ez egy nagyon összetett, nüanszokkal teli kapcsolat, aminek sok rétege van. A katonai kapcsolat mellett részét képezik a gazdasági és kereskedelmi kötelékek is: vállalatok közötti együttműködés, kulturális kapcsolatok, és így tovább. A halotti bizonyítványt tehát nagyon korai lenne kiállítani. Az azonban igaz, hogy az új amerikai kormányzat olyan nyelvezetet használ Európáról – és általában a nemzetközi szövetségeiről –, melyet az 1940-es évek óta egyetlen amerikai kormányzat részéről sem hallottunk.
Szerintem ez a hangnem Trump a szövetségekkel szembeni mélységes ellenszenvét tükrözi. Évtizedek óta mond ilyeneket, 1987-ben például nagy újsághirdetésekben rótta fel a politikának, hogy az Egyesült Államok szövetségesekre pazarolja a pénzét, és ez a sérelem azóta is visszatérő témája. Úgyhogy a most zajló külpolitikai fordulat szerintem az ő ösztöneiből fakad.
Kérdés, mikor fogja Trump és az adminisztráció többi tagja megérteni, hogy mi mindent ad fel az ország, ha leépíti mindezt. Mert az Egyesült Államok szövetségei valójában azzal jártak, hogy létrejöttek a biztonság és prosperitás övezetei, legalábbis Európában és Ázsiában, Japánban, Dél-Koreában és Ausztráliában. Ezek nyolc évtizeden keresztül nagyon hasznosak voltak a Fehér Ház és a vállalatok számára egyaránt, a feladásuk tehát politikai és gazdasági szempontból is komoly következményekkel járna. Az USA épp a szövetségi rendszere miatt különbözött kicsit a többi világhatalomtól: bármilyen célokat tűzött is ki a világban – mint a közel-keleti terrorizmus elleni harc vagy a menekülteknek nyújtott élelmiszersegélyezések –, európai és ázsiai szövetségesei támogatták ebben, erősítve és kiterjesztve az amerikai külpolitika hatáskörét. Ennek a leépítéséért tehát hatalmas árat fizetnénk.
Csak ez hosszabb távú mérlegelést igényelne, mint egy egyszerű költség-haszon elemzés, amiben Trump a jelek szerint gondolkodik a világról.
Ha az USA feladja az Európával való biztonsági együttműködését, akkor elveszíti az itt meglévő gazdasági kapcsolatainak jelentős részét is. Az európaiak vajon továbbra is amerikai védelmi rendszereket fognak vásárolni? Vagy továbbra is közeli viszonyt ápolnak a nagy amerikai technológiai vállalatokkal? A biztonságpolitikai kapcsolatok hiányában egy sor más rétege is megkérdőjeleződik a szövetségnek. És nem tudom, hogy ezt alaposan átgondolták-e.
És hogy látja Európa mozgásterét? J. D. Vance müncheni beszéde óta sok szó esik arról a kontinensen, hogy függetlenedni kellene az Egyesült Államoktól, és elérni, hogy Európa meg tudja védeni magát. Beszélt erről mostanában a német kancellári szék várományosa, Friedrich Merz, Macron francia elnök pedig régóta hangoztatja az európai stratégiai autonómia fontosságát. Ehhez viszont nagyobb fokú integrációra lenne szükség, miközben azt látjuk, hogy óriási ellentétek feszülnek Európán belül, és sokfelé dinamikusan növekszik az EU-szkeptikus, „szuverenista” pártok támogatása. Illetve vannak különutas tagállamok, mint Magyarország…
Szerintem létre kell hozni a „hajlandóak koalícióját”, amibe azon országok tartoznának, melyek a leginkább törődnek a biztonságukkal, és melyeknek a legtöbb okuk van félni Oroszországtól. Fontos látni, hogy az orosz agresszió nemcsak Ukrajnában fenyeget, Európában rendre előfordulnak szabotázstámadások, valamint orosz kibertámadások is. Ez ráadásul átnyúlik az EU határain, az Egyesült Királyságot, Norvégiát, végső soron tehát az egész kontinenst érinti. Oroszország a legtöbb európai ország számára az elsődleges biztonsági probléma. Talán nem mindegyikük érzi így – ahogy azt a magyar példa is mutatja –, de a többség igen. És akik a leginkább így érzik, azoknak muszáj lesz szorosabban együttműködni. Ez a folyamat igazából már zajlik, a kérdés inkább az, megtalálják-e a keretet arra, hogy az európaiak együtt tudjanak működni a védelmi kérdésekben – az EU ugyanis nem megfelelő intézmény erre. Egyrészt azért, mert nincs benne minden európai ország, másrészt azért, mert a magyar kormány megakadályozhatja a hatékony közös fellépést. A NATO sem megfelelő keret, mert létrejötte óta az Egyesült Államok vezető szerepére épül. Tehát valami másra van szükség, de nem kell túlbürokratizált, hivatalos intézmény, nagy székház és bonyolult betűszavak. Elég lehet akár egy bizottság, vagy egy Zoom-chat a megfelelő szereplők között. Egy platform, amely segít hatékonyan koordinálni az Ukrajnának nyújtott európai segítséget, a háborúval kapcsolatos egyéb lépéseket, és végül talán az európai védelmi képességek erősítését is.
Tényleg nem mindenki értékeli ugyanúgy az orosz fenyegetést. A Trump-győzelmet hatalmas tétekkel megtevő Orbán Viktor és kormánya például diadalmasan üdvözölte a változásokat, mondván: beköszöntött a béke kora, minden jobb lesz, mi pedig eretnekből végre az új fősodor része leszünk. Történészként hogy látja, tényleg ilyen csodás kilátásai vannak egy kis, kelet-európai országnak egy kaotikusabbá váló és egyre nyíltabb nagyhatalmi ambícióktól fűtött korban?
