Éveken át minden délután ugyanazon a padon ült az idős asszony. Amikor lánya a halála után belenézett a táskájába, a földre rogyva zokogott

Aliz némán ült a kiürített panellakás nappalijában. A levegőben még mindig ott lengett az a jellegzetes, semmivel sem összetéveszthető levendula- és kamillaillat, ami mindig is az édesanyját, Máriát jelentette. Az asztalon egyetlen tárgy maradt: egy kopott, fekete műbőr retikül.