Bánfai Zsolt: Víznyelő
Két méterre türemkedem kiebből a földből, mégsem látszom.Harmat szitál, köd, nedves árnyak úsznakkörülöttem, a mulandóság állatai.Orromba szivárog a víz,majd lezuhog a tüdő bokrai közé, kimosvaonnan minden mocskot, szentséget,mit hatvanévnyi lélegzés préselt üledékkéegy elhibázott élet ingoványában.És mégis itt állok,mint egy hangtalan víznyelő szája,mely nyitva maradt az ég felé.A harmat cseppjei belém hullanak,mintha csillagok tévednének el hajnal előtt,s a köd – ez a vak, szelíd állat –lassan körbeszaglássza a vállam.A nedves árnyak tovább úsznak,oldalukon az idő is csak csorog,síkjain évszakok zihálnak,ha pedig rám néznek, szemükbenmár ott sötétlik a föld.Homlokomig szökik a víz,lassú, hideg mondatonként,mit az ég diktál a testnek.Mint a vénülő erdő,hol sűrű levelekből nőtt ki a lélegzet,s most minden ág megreszket,mintha eső verné benn a világot.Kimossa onnan a mocskot –régi szavak sarából gyúrt arcokat,elmulasztott ölelések fekete porát.Kimossa a szentséget is,a térdre hullott...
Hamarosan átirányítunk a teljes cikkhez → Népszava