A legkorábbi gyerekkori emlékem a régi konyhánk. Kék és fehér kővel volt kirakva, a mintájára már nem emlékszem, csak hogy kéklett a padló. Az ablaka és egy ajtó a gangra nyílott. Vasárnap reggelente mindig éktelen csörömpölésre ébredtem. Nagyika kicibálja a legnagyobb zománcos lábost a többi alól a kredenc mélyéről. Halk kotkodácsolás hallatszik, és terjeng a frissen főtt kotyogós kávé illata. Amikor belépek oda, hirtelen, de csak egy pillanatra, minden szempár felém fordult. Ott van anyu pongyolában, cigivel a kezében, az asztalnál ül a hokedlin, és a nyitott ablak felé fújja a füstöt. Vele szemben ül Manyi, Nagyika testvére. Középen Pali bácsi, a szomszéd úr, hátrafésült, őszes hajjal, nemesek szakállkájával, kockás otthoni kabátkában, papucsban. Hurutosan gurgulázik rajta, ahogy a perzsa macskánk méltósággal elfoglalta ülőhelyét az asztalnál, mintha csak részt akarna venni ő is a társasági életben.