Kosztolányi Dezső mondta egyszer: „Megannyi rossz szó honosodik meg, s megannyi jó szó senyved el”. Mennyire igaza volt. A puszcsi-szercsi-lávcsi korában, az emojiktól és szlengektől sűrűsödő, de közben végletekig kiüresedő kommunikációs térben nemcsak nyelvünk elemei vesznek el, hanem minduntalan saját belső énünk kifejeződései is. Pedig a „magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell”.