Mondhatnánk lekvárosnak is. Ízletes volt az az ízes. A kenyér, mely egy hét után sem penészedett meg, nem száradt ki, melynek még a héja is csemege volt. A lekváros kenyér. Mert azt, hogy íz, nemigen használtuk, nem is tudtuk, hogy lekvárfélét is jelent. Főleg barackosat meg szilvásat. Ettük is naponta. Gyakran még iskolába is azt kaptuk tízóraira. Margarinos-lekváros kenyeret. Nem is emlékszem szalámisra, sajtosra. A kenyeret meg magában is szerettem mindig. Még a boltban kapható is jó volt több nap után is, én a barnát szerettem. Amit meg anyánk dagasztott, a falusi pék sütött, az tényleg, akár tíz napot is kibírt puhán, amíg az újat bedagasztotta, két kosárba tette, felpakolta a biciklimre, én meg a kedvenc ruhámban kerekeztem a Vali néniékhez, akik a pékség mellett laktak. Ott leteszed, megkéred őt, mondta anyám, hogy egyszer még forgassa át, pihentesse, s vigye be a pékségbe, ha kezdődik a sütés; kék volt az a ruha, szerettem, a Vali néni meg szeretett minket, átforgatta, pihen...