A saját nyelvünkhöz, világunkhoz tisztelettel kellene viszonyulni. A végzős egyetemisták diplomamunkáit olvasva sokszor eszembe jut a vörös hajú, hibátlan arcbőrű, mosolygós Velič tanító néni és a szintén mindig ápolt, fanyar humorú Beňušík tanárnő. Nem elsősorban a küllemük miatt, bár biztos, hogy az is hatott rám, hiszen emlékszem, kisdiákként mennyire gyönyörködtem például a tanító néni vörös hajának és kék köpenyének ragyogó színpárosításában, vagy kamaszként a tanárnő tökéletesen kifestett szempilláiban. Mindketten szlovák nyelvet tanítottak az iskolámban, és mindketten szigorúak voltak. Elképzelem őket, amint olvassák ezeket a dolgozatokat és sírnak. Ha csak elvétve előforduló munkákról lenne szó, nem írnék erről. Azt is értem és megértem, hogy nem mindenkinek erőssége a stilisztika, bár bölcsészekkel szemben talán jogos elvárás, hogy valamilyen szinten tudjanak bánni a tollal (részben azért is választottam a szakmámat, mert tudtam, hogy szeretek, és reméltem, hogy tudok írni)...