Interjú Hajdú B. István Prima Primissima díjas televíziós kommentátorral – humorról, bakikról, reptéri bonyodalmakról és az angol–magyar 0:4-ről. Azt nem tudja, melyik volt az első futballmeccs, amit látott, de arra emlékszik, melyik volt élete első olyan tévés meccse, amelyet éjszakába nyúlóan megnézhetett: az 1978-as magyar–argentin. Törőcsiket és Nyilasit kiállították, 2:1-re kikaptunk, ő pedig zokogott. Nyilasi később televíziós szakkommentátorként is dolgozott, így kollégák lettek. Sőt: fociztak is egy csapatban. Akkor derült ki számára, hogy ha valaki zseniális futballista, a csapattársai is feljavulnak. Hirtelen ő is azt érezte, hogy tud focizni. Pedig csupán annyi történt, hogy Nyilasi megteremtette a helyzeteket, neki pedig csak be kellett passzolnia a labdát az üres kapuba. Amióta figyeli a focit, ki volt a legjobb magyar játékos? A sportriporteri szakma megtanulható, vagy ehhez is adottság kell? Mi a legfontosabb sportriporteri erény? A humorérzék mennyire fontos? Vannak ...