Javában szerkesztek, napok óta bele vagyok szuszogva egy szövegbe, amúgy nagyon príma matéria, ügyelnem kell, nehogy magával sodorjon a cselekmény, elvégre nem lelkes olvasója vagyok a szövegnek, persze, az is, de nem elsősorban, hanem csak másod- meg harmad-, észnél kell lennem, utánam már nem fogja senki korrektúrázni. És akkor egyszeriben megakad a szemem azon, hogy kandisznó. Gyanús. Ha teszem azt, bakkecske volna, szemem se rebben, de a kandisznó, az lehet, hogy valójában kan disznó. Fogalmam sincs, ki lehetne a megmondhatója annak, hogy bizonyos szavak s kifejezések mért nem gyanúsak, mások meg miért. Hogy némelyiknek sosem kell utánanéznem, némelyiknek – és ez itt a bökkenő: általában mindig ugyana fajtának – meg igen. Közben bevillan valami az egyetemről, persze, nem maga a szabály, hanem pár kiemelt példa: katona fiam, ilyesmik. Hogy főnévi jelző. Különben, ha rajtam múlna, a kandisznó sem volna szabálytalan. Az a szabály vonatkozna rá, hogy így hagyományozódott, egybe kell...